Részletek a kezdeti esszékből

Berkovits György: Egy modern amodern

Berkovits György: Egy modern amodern

Két magyar történelem

Apjáról:

„Ment a brjanszki erdőkben, éjszaka mínusz húsz-harminc fok, s a lerongyolódott, kimerült férfi egy idegen ország, amelynek nem ismeri a nyelvét, úttalan erdejének havát tapossa, s nem tudja, hova ér, ha egyáltalán  ér valahova, s hogyan fogadják, csak reménykedhet.

Partizánokkal találkozott, lengyelekkel, ám éjszaka meghallotta, amint tárgyalják, ezt a zsidót, vagyis őt, bizony lelövik, hát kereket oldott. Hogyan érthette, mikor nem értett lengyelül, fogalmam sincs.

’Úgy látszik, mi, ha kell, minden nyelven  tudunk’, jelentette ki.

Szerencséjére hamarosan Kijevbe ért, és most jön az, ami nem fér, soha nem is fért a fejembe. Már visszafoglalták a várost a németektől, és apám, miközben a lebombázott, tönkrelőtt házakba húzódott, összeszedett ezekben  két kis asztalt, öt-hat széket, lábasokat, tányérokat, evőeszközöket, még  tűzhelyet is, s bevette magát egy üres üzlethelyiségbe, hogy vendéglőt, pontosabban egy pirozsok-sütődét nyisson. Nem vicc, nem kitaláció, hiszek apámnak. Három hétig sütötte a pirozsokot és árulta. Mindenesetre pénzt szerzett. Azt senki se kérdezze, honnan tudta, mi az a pirozsok, hogyan kell előállítani, és milyen nyelven érintkezett a kijeviekkel.

 ’Láttam, hiánycikk a pirozsok, magától jött a következő lépés’, mondta.

Amikor felfedezték, a milícia begyűjtötte sok szökevény társával együtt, bevagonírozták és elindították, fogalma sem  volt, hová. A vagonoknak hiányzott a tetejük, huzatos kis utazás lehetett az egyre keményedő orosz télben.

Szuhabezvodán, Moszkvától keletre kötöttek ki, egy olyan fogolytáborban, ahol aláírattak velük egy nyilatkozatot – persze apám nem értve oroszul nem tudta, mit ír alá –, hogy jelentkezik úgynevezett második frontszolgálatra, és persze önként, és természetesen öt évre.

Valahová az Uralba került egy második frontszolgálatos táborba sok magyarral és zsidóval, meg sok más nemzet fiával. Sikerült szakácsnak lennie ott is, mivel mániákusan ismételgette, ahányszor csak a nacionáléjáról faggatták, és az sűrűn megesett, bizony ő szakács. Eszébe sem jutott az igazat megmondani, mert ha bevallotta volna, kereskedő,  akkor könnyen Szibériában köthetett volna ki, mint szpekulánt. Ennivalóra nem volt gondja, sőt ennivalóval lekenyerezhetett bárkit, hogy aztán a közeli falvakba kijárhasson könyvért, újságért, no nem olvasni,  hanem  mahorkának.

Egyszer eltévedt és hínárosba került. A hínárosnak, a klasszikusnak, és ez ilyen volt, az a tulajdonsága, okosított ki, hogy beszívja az embert, ott nincs mese. Még idejében elkapott egy faágat, felhúzta magát, és az egyik faágról kapaszkodott a másikra, faágról faágra haladt,  mindig olyan faágra kellett szert tennie, amely megbírja. Öt órán keresztül araszolt így, tulajdonképpen a levegőben, öt órán át, amíg megtette azt a körülbelül százötven méteres szakaszt, ameddig a hínáros tartott. Pufajkája és  hátizsákja teljesen elázott, az izzadságától csurom nedves lett.

’Egy Berkovits nem pusztul el hínárosban’, jelentette ki.”

Az  első apósáról:

„Mint kispap már egyedül lakhatott a cellájában, sőt ellenőrizték szigorúan, egyedül van-e – csak semmi szex, viszont, elárulta, önkielégített. Egy ilyen cellában tényleg szerzetesi rend uralkodott, és persze aszkétikus egyszerűségre utalt a berendezés: vaságy szalmazsákkal, kis asztal, mosdóállványon lavór, kancsó víz.

Rajta hagyta nyomait az örömtelen, aszkétikus élet.

Még népi kollégistaként sem állt a maga lábán, sőt, megkockáztatom, tulajdonképpen  igazgató korában sem igazán. Az igazgatói lakás bent a kollégiumban, szolgálati lakás, ahova a feleségét, anyósomat hozta, mondhatni kincstári bútorokkal volt berendezve, vaságy, szalmazsák, honvédségi pokrócok.

A szegénységből kilábalni lehetetlen, ez is nyomaszthatta.

Miután felkerültek Budapestre, jutott nekik egy társbérlet, ahol két másik családdal osztottak meg egy lakást, hangsúlyozom, három család együtt  – szerencsére azért három szoba is akadt –,  a konyhát, a mellékhelyiségeket  közösen kellett használniuk, a feleségem még ide született.

A kényszerű alkalmazkodások sorozata pecsételődhetett rá, meg az is, hogy nincs semmije, sosem volt, talán nem is lesz.

Huszonhat évesen hajthatta le  fejét az első olyan lakásban, amely a civilizált normáknak megfelelt, 1949-et írtunk. Bizonyára óriási eseménynek számított  életében, talán a legnagyobbnak addig, amikor egy komfortos, aránylag szép lakást magáénak mondhatott, és mindjárt egy jó helyen, a Rákóczi úton. Nem véletlenül, hiszen ezzel fizette ki a katonai elhárítás, amiért hajlandó volt súlyos kötelmeket vállalni.”

Budapest és a zsidó arc

„Hasonlít városom zsidó arca a magam arcához, amely, a zsidóságomat tekintve… khóra arc, szerintem, amennyiben nincs rá helyes szó, helyes kifejezés, helyes mondat, nem lehet elérni hozzá, nem lehet lényegéhez férkőzni, egyetlen érvényes meghatározása sincs, megnevezhetetlen, anakronisztikus, valami, ami nincs, semmi és mégsem semmi, túl van a fogalmán, mégsem meríthető ki, áthatolhatatlan, ’e tárgyban (mármint a khóráéban) a lényeg kérdésének nincs értelme többé… – írja Derrida –, nagyon egyedi sajáttalanság, amely éppen hogy semmi... kibújik minden antropo-teológiai séma, minden történelem, minden kinyilatkoztatás, minden igazság alól…’Ilyen hát az én zsidó arcom, és ilyen a városomé, khóraként jellemezhető, ha ez jellemezhetőség.

Mindez lényeges kérdés nekem, meg nem is lényeges.

Ezért aztán  számomra – mint egy khóra-zsidó számára – továbbra is titok azért, miben is leledzik  a zsidóságom, ha nem táplálkozik az etnikumból, a (szub)kultúrából, a vallásból, a nemzetiségből, a nyelvből, a gondolkodásmódból, a szokásokból.    

Megnyugtatok mindenkit, akit érint: zsidó mivoltom van (ismétlem), de nem létezik, és létezik (mert az emlékezetem létezik), de nincs.

A lepel lehullik rólam, mert a khóra egy lepel lehullása is, és lehullik Budapest zsidó arcáról…

De hogy ne legyen kétsége senkinek, ideírom, ha ismétlésnek hat, akkor is:  mégis zsidó vagyok, ahol a zsidó semmi és mégsem semmi.” 

Városom a zajszenny kultúrájában

„(…)

Kivetett a lakótelep, védtelennek éreztem magam. (…) …falanszterérzést hívott elő bennem, és arra bírt, iktassam ki…

(…)

Anonimitásban éltünk egymás mellett, nem is élhettünk másképp, hiszen a tér, amely körülfogott bennünket… szintén ilyen volt, anonim.

(…)

Figyeltem a zajokra, minden kis hangra, szinte előhívtam a zajokat magamban. Hülyének néztek, idegbetegnek tartottak, beszámíthatatlannak, elmebeteg hallucinálónak, aki azt figyeli, mit hall a falak mögül.

(…)

Egyszer csak meghallottam, hogy az alattam lévő lakásban túl hangosan tévéznek, a felettem lévőben meg túl hangosan magnóznak. A balkonjaikról meg csecsemősírás, kutyaugatás és undok beszéd szűrődött be. Ezek nem érzékelik, hogy a balkonról például még a normális tónusú beszéd is áthallatszik? És milyen gyomorforgatóan  használják a nyelvet. Szólni kellene, de az nem az én formám. Gondoltam, szólok majd a gondnoknak. Így kezdődött. Aztán a zaj – elsősorban a tévé, rádió, magnó zaja – állandósult lentről is, fentről is. Teltek a hónapok,  ingerült lettem, kikészültem. Lehetetlen állapotnak határoztam meg a helyzetemet. A zajhoz képest minden mást kezdtem érdektelennek vélni. Ha egy kis zörejt hallottam, máris feszült lettem és összerezzentem. Régi szép idők, gondoltam, amikor még nyugodtan élhettem. Hiába írtam nekik, az engem zavaróknak leveleket, nem érdekelte őket. Fel is mentem, le is mentem hozzájuk – a felettem lakók fiatalok voltak, az alattam lakók öregek –, megkérdeztem a fiatal asszonytól, elmebeteg-e, és megfenyegettem, bezáratom az elmegyógyintézetbe, az öreg bácsinak meg azt mondtam, beperelem és gondnokság alá helyeztetem – teljesen kivetkőztem már önmagamból. Lehet, hogy kevésbé zajongtak ezek után, de én nem érzékeltem, és nem is érdekelt, ha csökkentették a zajt, mert én most már egyáltalán nem akartam hallani semmit. A lakásszövetkezet vezetőségét levelekkel bombáztam, ezekben a felettem és alattam lakókat idegbetegnek tituláltam, és érzékeltettem értelmiségi szakértelmemet, miszerint nemrégiben olvastam a zajkeltőket érintő legújabb ideggyógyászati kutatásokról, kértem tegyenek bejelentést a kerületi ideggondozóba. És vertem a fűtőcsövet, és biztosítottam  az alattam és a felettem lévő összes lakót – kilenc lakásban, mivel tízszintes volt a ház, hangzott a fűtőcső verés zaja –, mondván nem őket szándékozom zavarni a fűtőcső veréssel, de nincs más választásom, ha tudnak jobb megoldást, elfogadom. Mártírnak akartam kijátszani magam. A ház hirdetőtáblájára sokfajta szöveget tettem ki: felhívást összefogásra a két lakó ellen, tájékoztatást arról, hogy el kell költöznöm a zaj elől a lakásomból, meg arról, hogy szeretném eladni, vagy elcserélni, de a zaj miatt nem tudom. Azt is kiírtam, hogy elköltöztem egy barátomhoz – hazudtam –, de most már vissza kellett jönnöm. Leszögeztem, el fog szabadulni az önbíráskodás ebben a házban, ha nem lépünk fel közösen a zajkeltő haramiák ellen. Rendszeresen felszóltam  kaputelefonon az alattam és a felettem lakóknak, és fenyegetőztem, káromkodtam. Félni kezdtem a felső lakó zajától, az undorító zenéjétől, és aztán magától ettől a lakótól is. Ügyvédi felszólítást küldtem a felettem és alattam lakónak, megfenyegette őket az ügyvéd barátom, hogy birtokháborítás és szabálysértés miatt feljelentést teszünk ellenük. Meggyűlöltem a lakásomat, de nem volt energiám elcserélni. Aztán hirtelen megszűnt a zaj felülről, elköltöztek, üresen hagyták a lakást, és alulról is, a bácsi meghalt, a néni meg csendes maradt. De hiába, egyik napról a másikra, hogy végre csöndben lehettem volna, hirtelen kopogásokat véltem felfedezni, kopp, kopp, több száz kopogást naponta és szüntelenül. Valami engedély nélküli műhelyre kezdtem gyanakodni. Honnan jöhet, melyik lakásból ez az ezernyi koppanás? Fogalmam sem volt. Kérdezgettem mindenkit. Senki sem tudta, sőt nem is hallott ilyen kopogásokat. Felhívást fogalmaztam megint, most a kopogások miatti felháborodásomban, kitettem a hirdetőtáblára, a vezetőség – már tartottak tőlem – kényszerű egyetértésével, s ebben kértem, aki tud a kopogások forrásáról, az jelentse be. Senki sem jelentett semmit. Gondoltam, felfüggesztem a közös költség fizetését, amíg lakásom a zaj miatt lakhatatlan, ugyanis  lakhatatlannak bélyegeztem. Aláírást kezdtem gyűjteni a koppanásos zaj ellen, de két-három lakón kívül, akik szintén hallani vélték, nem írta alá más. Egyszer csak azt hittem, hogy megszűntek a koppanások, mert az egyik délelőtt nem hallottam semmit, és ilyet nem tapasztaltam már két éve, fantasztikus, gondoltam,  jó kedvem lett, de korán örültem, megint elkezdődött a kopp, kopp. Még jobban kiborultam, s azontúl a koppanások sűrűsödtek. És megtörtént, amitől féltem,  nem tudtam a koppanások miatt dolgozni. Eddig, ha a munkámra koncentráltam, el tudtam felejteni a koppanásokat. Úgy  éreztem, most már teljesen ellehetetlenültem. Nincs egy hely, ahol védett lehettem volna, ahol nyugodtan létezhettem volna, ki voltam szolgáltatva, nem volt otthonom. A füldugó sem nyújtott megoldást, hiába rendszeresítettem. Ha tudtam volna, ki zavar a koppanásaival, megöltem volna. Meglátogatott a szövetkezet elnöke meg a gondnok, ültek a szobámban, figyelték a koppanásokat, de éppen akkor nem hallatszott semmi koppanás, úgy hogy azt hitték, megbolondultam. Kénytelen voltam kimenni a konyhába, és a seprűnyéllel ütögetni a székeket - elvetemült lettem -, de, állítólag, ezt sem hallották. Töltsenek el egy délelőttöt nálam, javasoltam nekik, egy  óra nem elég. Szégyelltem magam,  de pipa is voltam, mintha tudta volna az a kopogó, mikor nem kell kopognia. De az is lehet, összebeszéltek, még ezt is gondoltam, a kopogó és a vezetőség. Néhány nap múlva a gondnok újságolta, felhívták a tulajdonostársakat, ahogyan kértem, senki se kopogjon, s a pofámba mosolygott, egy szalajtott pofájába. A koppanásos zaj erősödött. Folyamodtam az önkormányzathoz, folyamodtam a lakásszövetkezetek budapesti szövetségéhez. Sehol nem kaptam segítséget, mondván, ők nem illetékesek. Felhívásokat tettem közzé megint, aláírásokat próbáltam gyűjteni újra. Feltárcsáztam magándetektíveket, derítsék ki a  kopogás forrását. Egyik sem vállalta. Megmagyarázták, rengeteg volna a költség,  milliókra taksálták, sok mikrofon kellene minden irányban, mert a panel össze-vissza vezeti a zajt. Az egyik javasolta, hívjam ki a posta zavarelhárítását, mondjam azt,  a tévémet valami zavarja. Ki is jöttek, megállapították, semmi sem zavarja a tévét. Akkor rátértem a kopogási panaszomra, mire javasolták, meg kellene vizsgálni a tetőn a  szellőzőventillátorokat, hátha azok okozzák. Felvilágosítottak, fordulhatok a köjálhoz, nekik feladatuk az ilyesmit kivizsgálni. A köjál zajelhárítói is kiszálltak hozzám, és megerősítették,  tényleg a szellőzőventillátorok kopognak. Egyből felszabadultam, egyből nem érdekelt a kopogás,  ha nincs mögötte egy ember, emberi tevékenység, amit ellenségemnek tudhatok, és megtorolhatok, akkor, úgy látszott, nem érdekes. És akkor visszaköltözött a felső lakó a családjával. Kezdődött minden elölről. Féltem otthon, féltem hazajönni, ha beléptem a lakásomba, már az előszobában figyelni kezdtem, mikor jönnek a zajok, és persze jöttek. Általában a konyhában ücsörögtem, mert oda kevésbé hallatszottak. Egyszer úgy benyomtam a fülnyílásomba a füldugót, hogy csak az orvos tudta kiszedni. Semminek nem tudtam örülni, egyetlen egy felszabadult percem  sem volt. Most már partvisnyéllel kopogtam a mennyezeten, dühödten visszakopogtak és folytatták tovább. Panaszkodtam fűnek-fának a házban, egyszer egy férfinak a liftben, az  mosolygott, ő szerencsés,  nagyot hall. Eszembe jutott, de jó volna, ha én is nagyot hallanék, ennek érdekében persze tudnék tenni is valamit, villant át rajtam. Őrjöngtem, üldözöttnek éreztem magam. Féltem a zajtól, kimondottam féltem. El akartam cserélni a lakást megint, de nem bírtam intézkedni, arra is képtelen voltam. Rettegtem a zajtól, összeomlottam a zajtól. Fohászkodtam, jó isten, adj egy kis csendet. Ha nem hallottam éppen semmit, akkor attól féltem, mikor hallok megint, és ez még rosszabb volt. Dühöngtem, leveleket írtam. A címzettek veréssel fenyegettek. Volt szomszéd, aki azt mondta, ne csodálkozzak, ha kilesnek és jól összevernek. Cédulákat gyártottam  magamnak: ’Csendet akarok, csendet. Milyen jó volt valamikor, csend volt. Félek itthon, egyszerűen félek, félek a zajoktól, egyszerűen félek. Segítség!’ Figyeltem a zajokra, minden kis hangra, szinte előhívtam a zajokat magamban. Hülyének néztek, idegbetegnek tartottak, beszámíthatatlannak, elmebeteg hallucinálónak, aki azt figyeli, mit hall a falak mögül. Miért nem megyek kertes házba, kérdezték. Érzékeltették, egy kis lakótelepi lukban élek, hát – ha nem vittem semmire – mit akarok. Megutáltam a lakótársaimat, elmondtam magamban őket mindennek – ezt most nem részletezem –, de elsősorban antipolgárnak, nagyvárosi antipolgárnak. Fantasztikus különbségeket véltem felfedezni a valamikori nagyvárosi polgár és az én lakótársaim között. Beköszöntött a demokrácia, ugye, mert beköszöntött, de mit számít az ezeknek, füstölögtem. Mit tudják ezek, mi a nagyvárosi civilizáció. Viszont a zajszenny civilizációjának előharcosai.

Zajszenny – akkor fogalmaztam meg először.

(…)”

Hogyan lesz az ember azzá, ami nem az?

(…) Szinte önvallomásnak hangzik, amit mondok, de a tanárt nem lendíti ki közönyéből. Óvatos puhatolózásomra, mi a véleménye fiamról, közönyösen válaszol, talán egy kicsit többet kéne  fiamnak tanulnia, még akkor is, ha nem szereti az ő tárgyát, a történelmet, ilyen egyszerű. Még a hazudozást is megengedi, füstölgök magamban, hiszen  fiam szereti a történelmet. Témánk, az osztályzatok igazságtalansága csak nem akar napvilágra kerülni elrejtettségéből. Nem sokáig bírom már, tudom. Persze megértőnek mutatkozom. Sőt közönyösnek továbbra is, holott csaknem szétvet az ingerültség. Mindkettőnk lelkében, az övében is, érzem, a másik iránti düh  parázslik. A felszínen viszont, jó magyarként, játsszuk az eszünket.

Hirtelen megint kiugrik a nyílt terepre, odahagyván rejtettségét és közönyét.  Felajzottan kijelenti, azért fontos az ő  tárgya, a történelem, mert szerinte az üdvtörténet fényében lehet szemlélni igazán. Ehhez viszont járatosnak kellene lenni a Bibliában, ezért ő minden tanítványát keresztény, közelebbről katolikus nevelésben részesítené, és igen szigorúan, ahogy őt az apja.

Elképedtem, üdvtörténet, mormogtam némán, te jó isten, mint történelem? És majdnem kiléptem én is a nyíltság mezejére, de még jókor visszakoztam. Csak magamban adtam hangot elképedésemnek.  

Szegény Nietzsche, első számú ellenségének a keresztényi üdvtörténetet tartotta – és  három alapvető keresztény fogalmat: Istent, a felebaráti szeretet meg a  részvétet. "Isten otromba magyarázat, undelicatesse..."; és "A felebaráti szeretettel szemben... tapasztalataim feljogosítanak a bizalmatlanságra"; sőt, akik a részvéttel élnek "könnyen elveszítik a szemérmet, a tiszteletet, a távolságtartás finom érzékét", nem is beszélve arról, miszerint "a részvétnek hamar csőcselékszaga van". Mindezzel szembeállítja az Ecce Homoban a táplálkozást, amely szerinte lényegesebb "az emberiség üdvénél", majd az ülepet, "az ülep az igazi bűn a szentlélek ellen". Ezzel kapcsolatosan bírálja az ülést és a zárt teret "ne higgyünk azoknak a gondolatoknak", amelyek ülés közben és zárt térben születtek, ugyanis éppen a nyitott tér, "a száraz levegő és a tiszta ég" teszi éles elméjűvé az embereket, és persze a megfelelő klíma, amely "olyannyira hátráltathatja avagy elősegítheti az anyagcserét, hogy a hely és az éghajlat helytelen megválasztása... elidegenítheti az embert feladataitól."

Vajon a magyarok, és főképpen ez a tanár, jól választottak klímát?

(…)”

Kényszerzubbonyos (thomas) bernhardiána

„Minden kényszer, ami, honunkban, felülről jön, ezt szoktuk meg, ezt idegeztük be. Az egyik rendszerben ez a kényszer, a másikban az, attól függ, de hogy mitől függ, hát ki tudja. A  törvényektől egyáltalán nem függ a mi felfogásunkban a kényszer, a törvény is  kényszert jelent nekünk, kényszerítést, amely kijátszásra való, mert a törvény távoli, megfoghatatlan, érthetetlen, hatalomszolgáló, rossz, ocsmány. A kormányzás útja, a mi tájainkon, ritkán a kormányzottak útja, inkább kényszerítés.

Ez jut rögtön eszembe, jellemző, mikor utamat állják ketten, rendőrök, édesanyámhoz igyekezvén, a lépcsőházban. Szépen elhúzok majd  mellettük, tervezem, nem szokott dolgom lenni velük, elég nekem az a kis hely is, amit szétterpesztett lábaik  – kényszert sugalló technikai trükk – a lépcsőház szélességéből hagynak. Szóval, gyerünk, élek majd az irántuk való közöny kicselező képességével.

(…)

Thomas Bernhard jár a fejemben, egy félmondatát ismételgetem öntudatlanul, ’negyvennyolc éves vagyok, és elegem van’. Magam, bár idősebb vagyok valamivel most, mint akkor Bernhard – különben fiatalabb –, de egyetértek vele, aki szerint: ’Semmit  sem lehet elérni és megváltoztatni, mert a világ járja a maga útját, a dolgok keletkeznek, elmúlnak, jönnek, mennek, eltűnnek nyomtalanul... Ebben a világban az embernek nem is lehet jó véleménye, de rossz se, minden érvényét veszti...  Miről akar ma jó véleménnyel lenni?’  – kérdezte az őt interjúvoló újságírótól.

Szívesen válaszolnám az újságíró helyett most Bernhardnak, a rendőrségről szeretnék jó véleménnyel lenni mindenesetre. Bár fogalmam sincs, mire akar vajon az a két  zsaru kényszeríteni.”

Hol az igazság és a katarzis mostanában?

„Engedjék meg, hogy kimondjam, a legszégyenletesebb és soha le nem törölhető folt vetül ránk. Folt, folt. Miért? Egyszerűen, mert elveszítettük a katarzist.

A szentbeszéd persze nem az erősségem. És nem is gondoltam mindig ezt és így. A barátom, a lelki barátom története ébresztett rá.

Ez a barátom, tényleg a lelki, hazatelepedett emigrációjából  végleg – miután beköszöntött a demokrácia negyven év diktatúrája után – nagy reményekkel, májusi reményekkel, az újrakezdet hevével, kivirágzott, mondhatom, akárcsak a májusi fák.

Elmerültünk a nosztalgiában. Milyen érdekes, az ember elorzott életére is képes nosztalgiával gondolni. Emlékszel, emlékszel, rontottunk egymásnak, és úgy néztünk vissza még a bennünket romba döntő kisebb, nagyobb eseményekre is, mintha akkoriban éppen örömünkre szolgált volna. Féltettem én ezt a lelki barátomat, mert éreztem, a honvágyon kívül, az igazságkeresés vágya késztette hazatérésre.

Csalások, szemérmetlenségek körülöttünk mindenfelé. Döbbenten tanakodunk.

A magyar glóbusz manapság az igazságkereséstől hangos. Azt gondoltam igazságkeresés, nosza, rajta, gyerünk. Később, miután belemerültem, azonnal vissza is riadtam és  aggasztani kezdett. Egyféle elmebajnak kezdtem tartani. Az igazságot, ha csak a politikait is, keresni eleve reménytelennek véltem,  az el van hervadva időtlen idők óta, jöttem rá, bár akadt egy pillanat, amikor még magam is szárba szökni láttam – meghatódva meredtem is a képernyőre  az első  szabad választások parlamentje alakuló ülését bámulva –, aztán soha többé. Azóta csak ronda dolgok történtek.

Előadtam  lelki barátomnak, igazságot keresni legtehetségesebben a szélhámosok tudnak, meg a pedofilok, meg az áramlopók, meg az áfacsalók, meg  – hagyjuk,  még csak egyet – akiknek piszkos két kezük van. Rá kéne venni őket, legalább mossák meg.

A lehető legundorítóbb csalásokkal találkoztam.

Figyelmeztettem is  lelki barátomat igazságkeresési szándéka némely buktatójára. Mindjárt  az első – a nulladik az ember undora  –  éppen ő maga, az egyénisége, ő tök (vagy dinnye) alkalmatlan az úgynevezett igazságkeresésre, hiszen  nem gyűlölködő, nem agresszív, nem bosszúvágyó, nem ügyes ügyintéző, nem kilincselő, nem nagyszájú fajta, nincsenek jó összeköttetései stb., tudniillik az ilyenektől hangos és visszhangos az igazságkereső nyilvánosság manapság. Ő, és ez a második buktató, nem is megfelelő áldozat, habár ő aztán áldozat. Ki a megfelelő áldozat ugyanis? Aki áldozatként már a kommunizmusban nevet szerzett, vagy mostanában, a kapitalizmusban derült ki róla, no lám, ő is ellenállt (hahaha), az ilyenek aztán áldozat-sztárrá váltak nyomban. A legmegfelelőbb áldozat azonban, aki elpusztult, és  a sírját sem találják.

Temetetlen holtak, de  azokat is csak mondvacsináltan kárpótolják.

(…)

Megsúgom, szerettem volna, néhány barátommal együtt, megtisztulást érezni, miután a diktatúra megbukott, de a politika, nemcsak az utókommunista-szocialista, hanem konzervatív-keresztény is, a nép-nemzeti is, sőt még a liberális is, érdekes, megakadályozta.

(…)”

A terrorista, a lázadó és a felhőkarcoló

„(…)

Az egyik első levelében felhívta figyelmemet egy Nyugat-Németországban történt emberrablásra, és "önmagukat feláldozó hősök"-nek nevezte az emberrablókat,  életmódjukat "a legtiszteletreméltóbb"-nak, mivel ők "az undorító rend kérlelhetetlen ellenségei, a nép védelmezői és megmentői". Ellenállásról írt, a "hírhedt" nyugati társadalmi berendezkedés megsemmisítéséről, elszánt kis csoportokról, amelyek, s ezt  meg fogjuk köszönni nekik, lerombolják majd a "rohadt" európai és amerikai, vagyis a nyugati rendszert. Hozzátette, egy ilyen emberrablás múlhatatlanul szükséges, hiszen révén kiderül, vannak akik nem nyugszanak bele a világ elrothadásába. Elbámultam, dicsőit egy emberrablást, mi lett az egzisztencializmusából? Utóiratként még odabiggyesztette elég talányosan: "Felhívom  figyelmedet, nem minden ember ember, aki úgy fest, az evolúció folytatódik".

A következő leveleiben – a bélyegeken továbbra is nyugat-német pecsét látszott – sem közölt magáról semmit, csak politizált, ezen  bosszankodtam, és még jobban azon, amikkel traktált. Például egy túszszedésről elmélkedvén kijelentette, "így aztán a világ tudomást szerezhet arról, miszerint a jövőben nem léteznek korlátok", mindent meg kell és mindent meg szabad csinálni az uralkodó rend, amelynek néhány "undorító" képviselőjét most fogva tartják, elsöprése érdekében. Egy ilyen túszszedés felhívja a közvélemény figyelmét bizonyos "kérlelhetetlenül küzdő" csoportokra  a "fennálló, hatalmat gyakorló rablóbanda ellen", és ez, vagyis a közönségre gyakorolt hatás legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint csapást mérni "az ellenségre". "Sem egy bombarobbanás a Fehér Házban, sem egy akna a Vatikánban, sem Brezsnyev halála, sem egy párizsi földrengés nem tudta volna annyira felrázni az emberek lelkiismeretét, mint ez az akció." (Megjegyzem, ezt a mondatot később olvastam egy bizonyos városi gerillaszervezet nyilatkozatában.) Agitált is, rá akart venni, higgyek "az életüket vásárra vivő küzdők" igazságában, és "a piszkos disznó hatalomgyakorlók" igazságtalanságában. Megkérdezte, ha polgárjogot nyer, tehát elterjed a tömegek között, hogy a "perverzen gonosz kizsákmányolóknak" nincs igazuk, akkor "elképzelhető-e ennél fájdalmasabb érzés" a számukra? Nem képzelhető el, válaszolta nyomban, akkor pedig   szűkölhetnek is  a burzsujok a fájdalomtól, mint a megvert kutyák, fejezte ki valahogy így, és szűköljenek is, mert  kutyák.

Egy gépeltérítés után magyarázta el, hogy a mi generációnk krémjének, azoknak a keveseknek, "akik romlatlanok és tiszta elméjűek", feladata az  "engesztelhetetlen brutalitás", például az eltérített gép utasainak, hiszen burzsoák, kinyírása, amely még mindig "sokkal humánusabb", mint amit eme utasoknak a többsége művelt, vagyis a parasztok és a munkások millióinak "intézményes elnyomatása, elidegenítése, megkínzása, gyilkolása". Végre egy fontos tény, mármint a gépeltérítés, tette hozzá, amely több hónapra fog munícióval szolgálni a hírközlésnek, s amely nem válik majd "puszta fogyasztási cikké", hanem mozgósító és ösztönző lesz,  tanulni fognak  belőle,  mintát fog szolgáltatni. Ide nem illő fordulattal folytatta: "sajnos elhalványulnak a nem hasznosságelvű értékek: a magánélet, a szellem, az aggály követelése", ahogy  a már nem divatos, de a számára még mindig mérvadó  Steiner (George) – így zárójelben biggyesztette a vezetéknévhez – megfogalmazta, ám egy gépeltérítésnek, tette hozzá,  szerencsére semmi köze a hasznosság elvhez.

Sokat kártyázik, érdekes, erre is kitért, elsősorban alsóst vagy kilencest, esetleg huszonegyezik vagy pókerozik. Emlékeztem, itthon soha nem lehetett rávenni kártyázásra.

Egy hírhedtté vált robbantási sorozattal kapcsolatban felszólított, örvendezzek, mert ezen akcióra emlékezvén "ezentúl a despoták a lakomájukat követő desszert felszolgálása közben  úgy érzik majd, hogy megindul a föld, a tömegek félelemsikolyának közepette, a lábuk alatt." Elképedtem, vajon elmebeteg lett a  gyerekkori barátom? És nem is értettem teljesen: most már nemcsak a despotáknak, de a tömegeknek is félelemsikolyban kell leledzeniük? Elengedhetetlenül szükséges megmutatni, pendítette meg sokadszorra, hogy léteznek olyan egyének és csoportok, amelyek kérlelhetetlen ellenségei a fennállónak, céljuk, tökélyre vinni a pusztítást, és terjeszteni a bizonytalanságot. Idézte Ecót, hozzátéve, bár nem kedvence, de azért néha elismeri, milyen éleslátó: "a bizonytalanság terjed, mint egy ragályos betegség, megjelenése a chiliasztikus félelmek közé sorolandó: közeledik a világvége", s megnyugtatott, bizony közeledik.

Traktált  álmaival is, hadd idézzek egyet: "Miután körülvették a bérházat, ahol laktam, szétszedtem darabokra a géppisztolyt, kidobtam a lichthófba, levágtam a hajam, szerelést cseréltem, berontottam a szomszéd lakásba, elmartam egy csajt, hátának szögeztem a késemet, na, gyerünk lefelé, nem voltam magamnál, az utcán neki a zsaruknak, több százan álltak velem szemben, de, a csajra való tekintettel, elengedtek... és akkor felébredtem."

Kezdtem gyanakodni, az iménti eset talán nem is álom, hanem meg is történt, és persze  vele, és akkor, bár azért ebben még nem voltam biztos, a gyerekkori barátom felcsapott a korabeli napi hírek állandó és rettegett főszereplői közé, gerillának, városi gerillának.

 (…)

… az ember azért lázad, mert ember.

Azt hiszem, nem túlzok, ha megjegyzem, a szeptember 11-i merényletnek semmi köze a lázadáshoz, mert semmi köze a mértékhez.

(…)

Akik a felfoghatatlanság döbbenetével viszonyulnak ehhez a naphoz, úgy érzékelik, megváltozott a világ. Ilyen hangon nem igen volt szokás eddig beszélni, mondogatják, az emberi képzeletet felülmúlja. Pedig azt hittük, hihettük is, teszik hozzá, minden létező hang kipróbáltatott már rajtunk, meglepetés nem érhet. Mégis meglepődtünk ezen a hangon, amelyet, írják és vallják bizonyos közvéleményirányítók, a gonosz hangjaként azonosíthatunk.

No lám, a gonosz.

(…)

Azonban akik ezt az újítást eufórikusan éljenzik, azok az igazság hangjaként ünneplik. Igazság, no nézd csak.

Gonosz vagy igazság?”  

Egy modern amodern

 „… Latour igen-igen szeretne amodernné – vigyázat, egyáltalán nem premodernné vagy antimodernné – változni, s eme törekvését bizony irigyen szemlélem.

(…)

 Mondhatom, mélységesen unom, hogy elegem van a világból, a szelleméből és a gyakorlatából, hogy elegem van abból a világból, amelybe beleszülettem, a modern világból – igen, tényleg unom a világról a modernről alkotott véleményemet, amely keserű és elmarasztaló…

(…)

’… remegő hangon ítéljük halálra Istent és Embert, örömünket leljük abban, ha emlegethetjük az állandó krízist, a hódító imperializmusunktól való undorunkat, az anómiát, az entrópiát, vagy a civilizáció, illetve a történelem végét. Mogorván kéjelgünk az állandó válságunkban, a gyökértelen és undorító modern tömegkultúrában, a szcientizált és technologizált ember rémisztő életmódjában. Könnyeket hullatunk az értelem nélküli világért, az elgépiesedett proletárért, meg a kafkai bürokrácia miatt, az átvert, illetve a mohó fogyasztó miatt. Sajnáljuk magunkat, hogy állandóan manipulálnak bennünket.’

(…)

…többet tudunk az alládokról, mint magunkról.

De hogy magunkról is tudjunk, ahhoz amodernné kellene válnunk.

(…)

…De hát levetkőzhetem a leleplezést, a kritikát? Nem fogok többé hinni a forradalomban? Belenyugodhatok abba, hogy az én világom alig terjed túl rajtam, hogy tudásom szűk körű, hogy a régi vélekedések nem módosulnak, hogy a társadalom csak némileg változik?

(…)

 Rá kellene jönnöm, hogy az én természetfogalmam csupán csak a természet reprezentációja, laboratórium-fogalom, és a természetről, mint valóságos létezőről fogalmam sincs?  Rá kellene ébrednem, hogy az én társadalomfogalmam mindenestől hamis? Hogy a társadalom számomra csak a képzeteimből kivetített jelenség, konstrukció, valami, ami nem olyan, amilyen valójában, igazi létéhez hozzá sem férek? Újból el kellene fogadnom, hogy az istenség univerzálisan létezik, tőlem meg a benne való hittől függetlenül mindenhol jelen van és mindent áthat?

(…)

Szeretném megérteni, illetve felfogni. Szeretném megváltoztatni a gondolkodásmódomat. Szeretném a létemet elvarázsoltatni. Szeretném, szeretném.

(…)

…búcsúzom tehát a modern világtól, annak szellemétől. Búcsúzom, mint egy olyan modern, aki amodern szeretne lenni, de nem lehet más – nyilván már kitalálták – csak egy modern amodern.