Kritikák: Berkovits György: Nem sírunk, nem nevetünk

Kritikák: Berkovits György: Nem sírunk, nem nevetünk

A  Nem sírunk, nem nevetünk című novelláskötetről homlokegyenest ellenkező szemléletű kritikák jelentek meg.  

Berkes Erzsébet  kirohant a novellák ellen, éppen az ellenkezőjét írta meg annak, amit annak idején a Gabesről írt. A szerző szerinte „… nem akarja belevinni a tényekbe a költészetet… (…) Monotónia árad írásaiból és magasan fejlett, magas szinten begyakorolt technika… (…) Sokkal bonyolultabb a belső szerkezet technikája, mint amilyen bonyolult, árnyalatos a mondanivalója. (…)” (Berkes Erzsébet: „Tény, talány, technika.” Élet és Irodalom. 1984. október 26.)

 Tarján Tamásnak sem igazán tetszettek a novellák, de elnézőbb volt. „A szövegeibe szőtt rengeteg körülírás, zárójel, kiegészítés,  pontosítás, kurziválás visszautalás lehetne az ábrázolástechnika szükségszerű jegye – de sokkal inkább arra szolgál, hogy leplezze, feledtesse, hogy ezek nélkül nem sikerült kifejezni...”, [amit akart].  Ugyanakkor „… gazdag szociográfiai anyag tárul fel előttünk, pontos történeti látástól és erkölcsi ítélőerőtől kísérve.”

A kritikusok tehát nem tudtak megszabadulni attól, hogy a szerző szociográfiával kezdte a pályáját.

Mányoki Endre azonban másképp látja: ”Berkovitsot e könyve után már nem szabad megcímkézni: szociográfus-író, tényíró. (…) … az elidegenítés gesztusait, a távolságtartás írói módszereit… másra alkalmazza… mint a kortársai. Pontosan úgy használja, ahogyan a balladák használták annak idején a maguk formai eszközeit. (…) Őt a hatás érdekli. A hatás, amit a körülmények a sorsokra gyakorolnak. A sors és a tudat alakulását figyeli, azt a lassú pusztulásfolyamatot, leépülést, ami végül is jellemzőbb a korra, mint a valóság csupasz konstellációi. (…) A novellákkal Berkovits minden szociográfiánál jobban rávall a körülményekre… (…) … könyve egészen biztosan fontos eseménye lesz a mai magyar prózairodalomnak.” (Mányoki Endre: „Elemzés vagy megjelenítés?” Könyvvilág. 1980.)

Marianna D. Birnbaum kijelentette:  „Nem akarom megbántani, de némely novelláját Kosztolányi is írhatta volna”.

Kritikák A barátom regényéről

Kritikák A barátom regényéről

Nádra Valéria szerint „Az olvasó… igazi meglepetésben részesül: a társadalmi leleplezések kemény szavú, tudós mestere ezúttal prózai alkotásnak álcázo tt, líraian komponált, romantikus szerelmi vallomást adott közre”. (Nádra Valéria. Könyvvilág. 1990.)

Szentesi Zsolt kritikájában hangsúlyozza, hogy „A hetvenes évek epikájának egyik visszatérő  ’hőse’ volt az identitását vesztett, illetve azt kereső személyiség. E regényalaknak kései változata… Berkovits művének főszereplője, akinek gyermekkorától fogva legkarakterisztikusabb jellemvonása a sehova-sem-tartozás… (…) Másnak, többnek gondolta magát a környezetében élőknél, akiket megalkuvónak, törtetőknek, képmutatóknak tartott… (…) Mást akart, de hogy ez mi lenne, számára is csak ködösen, kontúrtalanul körvonalazódott. (…) Amiben azonban határozottan különbözik ez a regény a korábbi évtized hasonló jellegű műveitől, az az időkezelés, a modalitás, a narrátorok váltogatása és az ezek következtében létrejövő jelentésváltoztatások. (…) … írói telitalálatnak minősíthető a kettős narráció alkalmazása… (…) Mintha e nemzedéki réteg ’enciklopédiáját’ szerette volna megírni a szerző… másrészt… meg is kérdőjelezi azt. (…)  így a regény is ’kétarcúvá’ válik, ami valamelyest levon esztétikai értékéből”. (Szentesi Zsolt: „Egy kétarcú regény”. Magyar Napló. 1990. július 12.)                             

  Tóth Zsolt észreveszi, hogy „… a jelen eseményei az utcai lófrálások és kávéházi üldögélések teljességgel jelentéktelennek tűnnek – ezért viszont meglehetősen ironikus az a formálóelv, amely egy nem különösebben sorsdöntő jelenidő apró-cseprő ügyeinek rendeli alá a múlt meghatározó fontosságú élményeit… a regényben feldolgozott hatalmas valóságanyagot. (…) … képes magába fogadni a magyar történelem megrázó és döbbenetes jeleneteit… (…) Néhány történetdarabka… viszont jórészt felesleges… nem válik a szöveg előnyére.” (Tóth Zsolt: „A rozsomák megszelídíthetetlensége”. Élet és Irodalom. 1990 május 25.)

Kovács Nándor csak dicsér, mintha túlzottan is tenné: „(…) A szövegnek az a parttalan áradása teljesen körülfon, szinte megfojt, ránehezedik a mellkasunkra, érezzük a leheletét, látjuk benne magunkat, szorongunk és rettenetesen elfáradunk. (…) … olyan tárházát találjuk az elmúlt évtizedek társadalmi problémáinak, amelyet így,  együtt még nem olvastam.” (Kovács Nándor: „Mágikus érintések”. Hitel. 1992. május 27.)

Kritikák az Életvesztesekről

Kritikák az Életvesztesekről

Kelecsényi László bírálatában hangsúlyos, hogy „… profi műfogással második személyben elbeszélt… legtöbbször higgadtan távolságtartó, mégis nyakig belebonyolódó, mert érzelmileg mélyen érintett prózaírás. (…) … főszereplője… nehezen tűri a hétköznapokat… csatáznia kell: értelmes munkáért, nyugati útlevélért, gyermeke óvodai felvételéért. Miközben saját alkatával, ábrándozó… de végképp semmit be nem teljesítő egyéniségével is meg kell küzdenie. (…) Ki így, ki úgy, a fikció szerint vagy valóságosan is, elvesztik életüket. Berkovits sűrű szövésű, mégis lendületes prózát ír. (…) Szövege olykor nyers életanyagként zúdul az olvasóra.” (Kelecsényi László: „Öt hosszú bekezdés”. Könyvvilág. 1991.)

Gács Anna szerint „Berkovits leleménye, hogy végig egyes szám második személyben beszél, író és tárgy szokatlan viszonyát hozza létre. (…) A regény alaphangja a szereteté, a másik felé való kinyílásé, a megértés vágyáé. (…) Ez a koncepció azonban az életszerűtlen idealizálás veszélyét rejti magába. (…) Azzal, hogy tárgyi, lélektani részleteket szinte száműzi, szimbólumokkal, allegorikus álmokkal viszont bőven ellátja regényét – igaz, némi iróniával színezve -  Berkovits megfosztja magát a lehetőségtől, hogy szövegében autentikus figurákat, életszerű kapcsolatokat teremtsen. (…) izgalmas, figyelemre méltó regényvázat teremtett, de arra már nem futotta energiájából, hogy ezt a vázat meggyőző anyaggal töltse ki”. (Gács Anna: Élet és Irodalom. 1991.)

Kovács Nándor viszont inkább dicsér: „Orsolya szerelmei… határozottabban mutatnak egy-egy életút felé. Diákszerelmétől, Árontól az ellenzéki-kioktatós Gyárfáson; a csalódást okozó, kifosztott és erőszakos Pálon át; az elkapatott Gézán keresztül a korlátolt, de jómódú Pongrácig. (…) Orsolya út- és társkeresésének stációi azonban mindenképpen tragikusak. (…) Az Életvesztesek kapcsolatai érintései… ördöngősek, mintha átok ülne a szereplőkön. (…) Abszurd, hogy Oroslya az önmagára találás pillanatában egy busszal ütközik”. (Kovács Nándor: „Mágikus érintések”. Hitel. 1992. május 27.)

Az Élet és Irodalom kritikusa viszont nem győzött csodálkozni azon, hogy: „Akár a nyomda, akár a szerző döntött úgy, hogy ez a regény a tartalomjegyzék szerinti utolsó fejezetben a 198. oldalon mondat közben egyszer csak váratlanul véget ér…” Mondat közben! Berkovits nyílt levélben válaszolt a szerkesztőségnek, megírva, hogy: „… tudatom, az én példányomban a 200. oldalon…” ér véget, és nem mondat közben.  Vagyis tudatja, hogy hibás példányt  bírált a kritikus, és hibáspéldány-kritikusnak nevezi. A szerkesztőség közölte a levelet, de különben nem reagált, nem hozta helyre egy újabb bírálattal az épületes mellényúlást.

 

Kritikák a Halálkísértőről

Kritikák a Halálkísértőről

Iszlai Zoltán üdvözli a kisregényt: Visszanyúl „Gogolig és Franz Kafkáig… (…) Az elképesztő bravúrral és komor szellemességgel fölépített, jellegzetes gondolatbakugrálást és szövevényes rögeszmerendszert tükröző kisregénynek mellékes a praktikus politikai háttere. Inkább érvényes irodalommá emelt pszichiátriai monodrámával van dolgunk, mintsem az elmúlt korszak spiclilégkörét leleplező esettanulmányocskával, utóvádirattal”. (Iszlai Zoltán: „Monopszichodramaturgia”. Magyar Sajtó. 1993. június 7.)

Egy másik kritika felfedezi, hogy: „…A kötet három jelentéssikja a következő: Az első, illetve az elsődleges értelmezés szerint valóban van üldöztetés… (…)  A második… szerint mindez nem igaz… (…)  …a harmadik jelentéssík segít a mondandó megértésében… (…) [egy] magyar Hamlet valódi… tragédiájának megsejtése…” (-ács –or: „A skizoid táltos esete a paranoid megváltóval”. Élet és Irodalom. 1992.)

Századvégi levelek

Századvégi levelek

A Századvégi levelek szinte elsüllyedt, egyetlen kritika foglalkozott vele, az is kivégezte:

„ (…) Gyakran fárasztóak a fejtegetések, túl sokat akarnak. Nehéz egy levélben a cukrászdai csevegés személyességét Heidegger, Kirkegaard, Kant, Camus, Hannah Arendt, Jung, Canetti, Bibó, Virillio terminológiájával összebékíteni. (…) Már majdnem föl is adtam [az olvasást], amikor [elérkeztem az utolsó négy levélhez] ezek az írások végre izgalmasak voltak… Mert beszéltek valami megfoghatóról, és ezáltal igazi írói erényeket is felmutattak.” (Károlyi Csaba: „Kedélytelen okoskodások”. Élet és Irodalom. 1996. szeptember 20.)

Kritikák a Virágh Hanga legendát ír című regényről

Kritikák a Virágh Hanga legendát ír című regényről

A főszereplő Hanga olyan más „ (…) … titokzatos jelek utalnak erre a ’másságra’, mint fültövén a rózsaszín anyajegy, vagy a fel-felbukkanó különös cigányasszony. Az álmok, a borzongások mind jelentést hordoznak, melyek vagy a boldogságra, kiválasztottságra, vagy a halálra uralnak… Nem tűr semmiféle konvenciót, született vezéregyéniség… (…) Virágh Hanga körül kizárólag túlfűtött érzelmek, indulatok léteznek. Más értékrendre törekszik, mint a közvetlen és a tágabb, azaz a társadalmi elvárás, ám ezt  az általa követendő új és más értékrendet nem tudja megfelelően artikulálni. (…) Kudarc halmozódik kudarcra. Kudarc a szerkesztőség, kudarc az egyetem, ahol tanul, majd tanít kudarc a regényírás, kudarc a filmgyár… ugyan mi más is lehetne egy ilyen egyéniség… és a világ összeütközésének eredménye, ha nem kudarc. (…) A regénynek van egy másik, merőben ellentétes, de nem kevésbé fontos rétege is. A lány szüleinek és kiterjedt rokonságának dokumentatív realizmussal megrajzolt életútja.”  (Nádra Valéria. Kritika.   2000. március.).

 „ (…) … az olvasó sokat fog bajlódni a könyv érezhetően nagy gonddal megformált, mégis áttekinthetetlen szerkezetével, talán úgy fogja érezni, a szerző kissé  bőbeszédű, és hogy ebben a prózában van valami mechanikus, de lényeget máshol találja meg.” (Bedecs László: „Tükörkép”. Népszabadság. 1999. március 31.)

„ (…)  …virághhanga ölelésnek nevezik, ha valaki leány ölel és nem ölelik vissza. (…) Berkovits György egy nem akármilyen szerkezetbe helyez egy lányt…, hogy mint valami virág úgy létezik  Budapesten, fiatalon, értelmiségiként, feleségként, anyaként, korábban gyerekként, iskolásként, apjalányaként, szerelmesként stb. S ebben a jól megkonstruált formában egy nagy játék szemtanúi lehetünk, hogy mivé is válhat egy kirívóan jelentékeny ember itt és most, ebben a felmenőivel-lemenőivel, kollégáival, házbeli lakókkal és sorstársakkal, barátokkal, szerelmekkel, majd egy férjjel és gyerekkel benépesített világban. Szeretné megtalálni, sőt meg is alkotni saját magát, úgy ahogy fantáziájában elképzelné, de hát hogyan, ez a központi dilemmája.

Mindez nagyon finom iróniával mesélődik el. A szöveg tisztán komponált, feszült és feszes, melyet egy Berkovitsra jellemző sajátos szórend minden más szövegtől megkülönböztet.

Berkovits a helyzeteket és gondolatokat ad abszurdumig viszi, persze jó képekkel és emlékezetes megoldásokkal: például Az andalúziai kutya című film vetítése után Hanga egyik esztéta kollégája a tükör előtt szétvágja a szemgolyóját; vagy Stockhausen zenéjének hallgatása közben dobverővel szétveri a fejét, mert: ’az igazi zenének a halálhoz van köze, az élethez semmiképp, hahaha’.” (Mátyus Aliz: „A virághhanga-ölelés”. Könyvvilág. 1999.)

Kálmán C. György sok hibát talál a regényben. „Ha azzal dicsérném – ami igaz is -, hogy milyen remek sorsok, milyen életutak, helyzetrajzok, milyen hiteles korképek vannak ebben a könyvben, akkor voltaképpen elég negatív ítéletet fogalmaznék meg.  Hiszen ez annyit tesz – ami igaz is -, hogy a regény anyagában találok valamit, ami fontosabbnak tetszik a regény egészénél. (…) A regény ugyanis a narrátor-főszereplő Virágh Hanga körül forog, aki megkettőződni gondolja önmagát, hasonmását kergeti (és bujkál előle), árnyéka, tükörképe, alteregója tartja fogva minden gondolatát: ehhez képest minden, ami nem erre a mániára vonatkoztatható, csak körítés, kósza emlékkép. (…) A szerkesztés bonyolult és tükörformái, ismétlései, párhuzamai, ellentétei és váltásai ugyancsak kihagyott lehetőségeknek bizonyulnak… (…) Berkovits tehetséges, s ez a regénye sok-sok kihagyott lehetőségével, félresikerültségével, gyengeségével együtt méltó is figyelemre…” (Kálmán C. György: „Sajnos, nem”. Élet és Irodalom. 1999. április 9.)  

Az Abreál színjátékairól

Az Abreál színjátékairól

Az Abreál színjátékairól nem jelent meg kritika, csak egy megjegyzés:

Berkovits „lirizált és ironikus fragmentumokban bővelkedő eredeti látásmódú darabokat”  hozott létre. „Jó lenne, ha a kötet darabjaira… színházaink is ügyet vetnének.” (2004. február 5. Könyvhét. Tarján Tamás félcédulái.)

Kritikák az Egy modern amodernről

Kritikák az Egy modern amodernről

Csáki Márton felhozza, hogy „(…) … a jó esszéisták – így Berkovits is – rendelkeznek valami különös képességgel, amivel paradigmává tudják növelni a személyest, és úgy csaponganak, hogy közben percig sem vesztik szem elől céljukat. (…)  Amennyiben Berkovits valamiből kiábrándult, akkor az a posztmodern relativista anything goes filozófiája, ami lehetetlenné teszi a kritikát, a leleplezést és a megdöbbenést, vagyis a ’klasszikus’ modernség alapvető funkcióit.” (Csáki Márton: „Mértékkel lázadó”. Szombat. 2005 június.)

Tábor Ádám megjegyzi, hogy Berkovits esszé könyve„… már a címében demonstrálja, hogy… az ellentmondások… kiélezésének nagymestere. Az esszé műfajában szerencsésen egyesülnek Berkovits különféle erényei:  az éles szemű, világra nyitott, angazsált szociográfusé, a kényesen igényes, egyéni mondatfűzésű szépíróé, és a tágasan, összefüggésekben gondolkodó töprengő-kutató intellektuelé. Az írás, a leírás és a(z el)gondolás ritka produktivitással kapcsolódnak össze ezekben a remekmívű esszékben. (…) Konfliktusainak elbeszélését fia rasszista tanárával, túlbuzgó rendőrökkel, a forgalmat és kocsiját tönkre tevő komótos rakodóval folyamatos Nietzsche -, Bernhard -, Joyce – idézetek ellenpontozzák. Kontrapunktikus módszere mondatformálásában is tetten érhető. Világos,  ám lélegzetvételét követő, rapszodikus, pulzáló, eredeti stílusban ír. Szellemes, de sohasem szellemeskedő. Humora ellenpontozó szemléletéből és stílusából fakad. Szabad szellem, aki nem birtokolja, hanem keresi az igazságot, aki nem képvisel mást, csak önmagát.”  (Tábor Ádám: „Ex Libris” rovat. Élet és Irodalom. 2005. április 1.)