Berkovits György portréja

Stekovics Gáspár fotója, 2013.

Berkovits György írói életrajz

Berkovits Györgynek, aki 1940-ben született, egy máig emlegetett szociográfia az első könyve, a Világváros határában (1976), amely a Magyarország felfedezése sorozatban bombaként robbant, rést ütve a diktatúra hazugságrendszerén. Témáját újságíró korában fedezte fel, és, tanár diplomáját még egy diplomával gyarapítva, szociológiai tanulmányaival felvértezve írta meg, bemutatva a főváros környékére vándorolt kiszolgáltatott munkások embertelen életmódját, sufnitelepeikkel együtt.

Második kötete a Terepszemle (1980) szociografikus riportokból és esettanulmányokból szerkesztődött, felháborító helyzetekre és életkörülményekre  irányítva a figyelmet.

A  - mondta Gabes - magyarázta  Gy. Bence (1981) szociografikus regény, egy mozgalmár munkásfiú életét öleli fel, amelyet ironikus öngúnnyal kommentál egy értelmiségi szereplő,  ábrázolva a létezett szocializmus jellegzetes viszonyait. Ezzel a kötettel mondott búcsút szociografizáló korszakának.

1973-ban munkatársa volt a Valóság folyóiratnak, majd ösztöndíjas, szabadúszó két év után 1975-ben a Mozgó Világ egyik alapító szerkesztője lett, amelyet  1983-ban betiltották.

Mondvacsinált állást kapott, ez járt neki, mint egy betiltott lap munkatársának,  a Lapkiadó Vállalat úgynevezett Sajtóhatás Vizsgálati Osztályán, ahol 1984-1988 között dolgozott, de alig volt feladata, viszont a hatalom megmutathatta, milyen „atyaian” is viszonyul még a mostohagyerekeihez is, nyilván azért, hogy útját állja a további radikalizálódásnak. Berkovits, nevetségesnek nevezve ezt a helyet, megbékült vele, egy dolog miatt, mert volt ideje írni.  

Megszületett első szépprózai műve, a Nem sírunk, nem nevetünk című  novelláskötet  (1984), amely  botrányt okozott tilalmakkal nem törődő, kendőzetlen szókimondásával, elkeserítő sorsok és esetek felvillantásával, amelyet azonban szinte parttalan iróniával, sőt tragikomikusan ábrázolt.

Első regénye  1986-ban készült el,  A barátom regénye című, de cenzurális beavatkozás  miatt csak a diktatúra  megdöntése után jelenhetett meg, 1990-ben. Ennek az volt az oka, hogy a korabeli, hazai irodalmi művekhez képest kirívóan más szemléletben és feltűnően radikálisan festette le a pártállamban élés mindennapjait és a század elborzasztó tragédiáit, egy családtörténeten keresztül.

Ekkoriban nyilatkozik a BBC-nek, egy belga-svájci francia nyelvű tévécsatornának, sőt többször a Szabad Európa Rádiónak, akkor, amikor ezt rajta kívül, az itthon élők közül, még az ellenzékiek is, akikhez különben tartozott, csak hárman-négyen merték megkockáztatni.

Második  regényében, az  Életvesztesekben (1991) a szereplők önmagukat beteljesítő végzetes és halálos jóslatai szépen beteljesednek, katarzist teremtve.

Harmadik regénye, a Halálkísértő (1992), az üldözöttség  lelket próbáló megszületéséről szól, abszurd félreértésekkel, amelyekről nem tudható, hogy félreértések vagy sem.

Esszékötetében, a Századvégi levelekben (1995) a diktatúrát felváltó demokrácia  hazai megvalósulásáról, annak szelleméről mond lesújtó véleményt. 

A Virágh Hanga legendát ír (1998) című regénye átfogó családregény, szerelmi regény, fejlődésregény, korszakregény, olyan szereplőket sorakoztat fel, akikkel minden nap találkozhatunk, ugyanakkor és egyúttal jelképes figurák is, körülöttük jellegzetes tablók sorozatával.

Drámakötete, az Abreál (2002), amelynek öt darabjában nem a halál, hanem az élet a legfőbb botrány, azzal a kérdéssel: értjük-e magunkat még?

Újabb esszékötettel jelentkezett, Egy modern amodern cíművel (2003), amelyben a maga ügyévé teszi meg az ország és a világ legaktuálisabb, kirívó, szomorú, felháborító, megoldatlan  ügyeit, formálva elemző, ám kétségekkel teli, egyes szám első személyben írt értekező prózát.

A 1992-ben másodmagával megalapította és szerkesztette a Budapesti Negyed című folyóiratot. 1995-től szabadúszó. 1997 és 2003 között  a BUKSZ teljes nevén, Budapesti Könyvszemle egyik szerkesztője.

Azóta ismét szabadúszó, illetve nyugállományban van.

Ekkor írja meg, hosszú évek munkájával a fő műveinek tartott regényeit és esszéit.

Ebben a sorban az első a V. és Ú. kétkötetes regény. Az első kötet a Díszcserje (kis)asszony (2013), a második kötet a Jelzőművész (2014) címet viseli, de önállóan is megállják a helyüket, külön-külön  olvasva. Az első könyv egy regényírónő regénye, a második  egy szociológuskutató könyve. Társadalmi panoráma mindkettő, amely tele van tragikus háttér előtt játszódó sokszor komikumba hajló jelenettel, hétköznapi, de nem mindennapi sorstörténettel, sorjázik bennük a rengeteg szereplő.

A következő regénye a Ckó, a fényképész (2016), egy család öt, egymást követő fotográfusdinasztiájáról szól, amelynek tagjai megpróbálnak ideológiáktól mentesen, saját polgári értékrendjük alapján élni, mert igazi polgárok, hazánkban ritkaságszámba menően, de ebben mindig kudarcot vallanak, mégis feszegetik szabadságuk határait; és olykor provokatív, ironikus képekben figurázzák ki a hatalmat, minden fajtáját, elsősorban a főszereplő, aki a Ckó becenevet viseli.

A Magyar látvány (2017) című esszékötet tizenhat írása között szerepelnek érdekfeszítő családtörténetek; a szerző zsidóságáról való elmélkedése; a zajszenny, mint  kultúra; a terrorizmus lélektana; ábrándozás igazi korszakváltozásokról; szó esik a szex és a biohatalom kapcsolatáról; a feje tetejére állított kulturális piramisról; meg egy eltűnőben lévő világról; a címadó pedig felvillanja 150 év hét jellegzetes magyar politikai ünnepét, és hét élpolitikusát, karikaturisztikusan ábrázolva őket; különben egyik írásában a szerző bélsárral azonosítja a politikusokat.

Kapott Magyarország felfedezése-ösztöndíjat (1974, 1977); Soros-ösztöndíjat (1984, 1986); a svájci Fondation pour une Entraide Intellectuelle Européenne ösztöndíját (1988); Eötvös József-ösztöndíjat (1989); Bethlen Gábor ösztöndíjat (1989).

Megtisztelték Budapestért-díjjal (1993); és József Attila-díjjal (2007). 

Berkovits Györgynek tizenöt könyve jelent meg tehát. Három korszakra osztja pályáját.

Berkovits  működtet egy blogot a Facebookon, http://berkovits-gyorgy.blog.hu, amelyben az előbb jelzett fő műveinek néhány részletét közreadta, több ezren követték, általában három-ötezren, de a csúcs a több mint húszezer követő volt. Az egyik hűséges olvasója megjegyezte egy igen egyszerű mondatban: „ajánlom mindenkinek mert fontos szövegekről van szó.”